Grudgement

Beer bongot nem játszhat akárki, főleg nem egy kispöcsű buzi, aki nem bírja. A sör az férfias játék még mindig. Itt a rossz példa:

Ja, és mellesleg újra gyalul a tehervonat:

Ilyen az, amikor próbaposztot írsz, aztán nem tudod, hogy végül mi a csöcs is kerüljön bele.

Five minutes, five days, five lightyears alone!!!

Délután már minden rendben lesz. Jön a "gyógyszer" Pestről. Wait and bleed...

Majd' elfelejtettem. De megér egy külön posztot is. A túra jelszavai valának:

SÜN!SÜN!SÜN!

(nyomogasd a sün gombot!)

A magunk mögött hagyott hétvége frenetikusra sikeredett, az Olaj turné oltári nagy buliba torkollott, egy pillanatig sem keseregtünk a vereség miatt. Nevetésből annál több jutott.

- Haver, add már ide a megmaradt sört!
- Az Gé-é.
- Ja...

A középső mondat azóta szállóige.

Vasárnap (másnap) reggel. Nyolc óra tíz perc. Fogsikáló kommandó oson a folyosón, nyílik az egyik ajtó a vizesblokk mellett:

- Igyá fröccsöt, bazmeg!
- Áh, hagyjad Robi, így ébredés után nem kívánom.
- NE LEGYÉ MÁ BOB HERCEG, BAZMEG!

Egy deka leszalad, nem is rossz. Mindenki belehúz, indulhat a fogmosás. Utána újra harsan az Olaj Nemzeti Front főtitkárának a hangja:

- Igyá, bazmeg!
- Faszom, Robi...

Hazafelé út, első megálló a szállástól másfél percnyire:

- Bazmeg, Robiék ott maradtak.
- Nebazmeg.

Motor leállít, tömeg leszáll, cigó- és sörszünet. Megérkeznek erőteljes "Fegyverbe!" csatakiáltások közepette.

- Mehetünk?
- Nem, bazmeg. A többiek eltűntek a túloldali kocsmában.
- Ja...

Második stop: Ladányfalva, gyakorlatilag Kőszeg külső, Penny market. Nyolcvan ember le, be a boltba, büdösen, másnaposan üvölti, hogy "Hajrá Olaj!", bele a vasárnapi ebédre vásárló kisnyugdíjasok és kiscsaládok arcába. Patent. Kutya kérbekördez ahelyett, hogy körbekérdezne, csak a szokásos. A front titkára itt is kitesz magáért, félmeztelenül odaáll egy Suzuki elé és elkezd pisálni brével a bolt felé. A kocsi tulaja közben érkezik, feleségestül, gyerekestül, Robit nem zavarja semmi. Harsan egy "fegyverbe!" kiáltás, utána bré el, az egyik öregebb drukkerhez ugrik, megmogyorózza:

- Kicsit löttyedt, bazmeg. Dehát így ötven után milyen legyen?

Fehérvárig még egy geg, ezt írjuk a számlámra. Csaj áll az ülések között, szarosFerihez szólnék, de a lányka magára veszi:

- Pattintsd már fel azt a szart, bazmeg! (Utalva ezzel a busz manuális légkondijának beröttyintésére)
- Én? (Ijedt tekintet, páni félelem az arcán.)
- Ja, nem. A szaros!

Hogy egy cseppet visszakenyeredjek a túra elejére. Feri az a tag, akinek az albertirsai megállóban még nem, de a buszra felszállván rögvest eszébe jut, hogy éktelen fosási ingerenciája van. Látjuk rajta, gyöngyöző homlok, akadozó beszéd, görcsös mozdulatok. Előremegy a sofőrhöz, a tag könyörtelen, nincs megállás a Lurdy-házig. Fél órás haláltábor Ferinek, a pláza kanyarodósávjában menet közben ugrik le a buszról és rombol át a biztonsági őrökön a budiba. Sírvaröhincs.

Újabb sztori, ami nem illik időben ide, de muszáj leírni.

Kes: - Öcskő, ugye nincs már szendvics nálad? Kurva éhes vagyok.
Én: - Áá, nincs.
Kutya: - Haverem, van még egy szenyád? Kilukad a gyomrom.
Én: - Tegnap megettük mindet.

Boltba be, kaja vesz, buszon étkez.

Kutya: - Haverem, neked elég két szenyó?
Én: - Ja, persze, nekem maradt még egy fasza kolbászos tegnapról.
Kes, Kutya: - Bazmeg, te geci.

És még egy kis nosztalgia a szombat éjszakából. Kőszegi pizzéria, tele piros-feketékkel, kérünk öt pizzát. Négyet negyven percen belül kihoznak, ebből egy nem is olyan, amilyet kértünk. Az ötödik nem jön. Kérdezzük a pincérkislányt, a tulajt, a szakácsot, mindenkit. Hozzuk az egybehangzó válasz. Ja, cca 130 perc múlva. Azért kiröhögjük a későn evőt.

Jó volt.

Bezár a bazár, nincs értelme tovább életben tartani a grudgementet. Hogy miért?

Ezért.

Kicsit sok lesz mára, leterhelem a blogom, de menekülök és jelenleg csak ide tudok...

A mókuskerék ma szíjat hasít a hátamból, nincs ehhez fogható fájdalom, mint mikor olyan helyen vagy, amit zsigerből köpnél nyakon. Ma legalábbis mindenképpen. A 365 napomból van néhány, amikor nem bírom elviselni az embereket, de ez a mai túltesz mindenen. A jelenlévőknek egytől-egyig olyan határozott könyökössel pusztítanám el az arcberendezését, ami után a tükör is berepedne, mikor ránéz. Folyik a mocsok a szájakból, mindegy, hogy ez az új miniszterelnökről, a leendő, vagy már megszületett gyerekekről, semmitmondó vihogásról, üres replikázásokról, egyéni problémákról, vagy csak szimplán elégedetlenségről szól. Utálom az összes embert, akivel ma 9-től 4-ig meg kell(ett) osztanom a napomat. Egy újabb elpazarolt mikrohányada az életemnek, ráadásul hátamközepérese társasággal. LÓFASZ KIVAN AZ ÖSSZESSEL, KIVÉTEL NÉLKÜL. Négykor úgy menekülök el innen, mint a kis nebuló, aki alig várja a kicsengetést, hadd futhasson haza játszani az ő kis birodalmába. TILTSATOK BE, GECIK!

Take a step back so I can breathe!
Hear the silence about to break,
Fear resistance when I'm awake!

Már azzal a néhánnyal akarok lenni, akikkel minden másodpercét élvezem a Life-fesztnek. Nincsenek sokan, de mindannyian tudják, hogy ide tartoznak. Tudjátok, ugye?!

Mára befejezem, de a hét gólját (az UEFA választotta annak) muszáj betennem:

Etiópiából elfogyott a Coca-Cola. Bazdmeg. Azoknak a szerencsétlen űrbelűeknek semmi másuk nem volt, csak cukroskoka. Kormányváltás, lázadás, újabbnál újabb rezsimek, éhínség, kiszolgáltatottság, AIDS, ebola és még ki tudja mi a jó franc. Most meg még ez is. Már csak Mirindát lehet kapni az ország legkisebb non-stop bolhapiacain is. Az egyetlen brand, ami túlélte a fenti felsorolást, az egyetlen brand, ami a ropiembereknek maradt, amit annyira szerettek, becsültek.

Etiópiából elfogyott a Coca-Cola. Marad a válság, éhínség, lázadás, a soha nem látott vírusok tombolása, a szegénység ipari méretekben. Pedig egyetlen olyan szókapcsolat van, aminél a világ bármelyik eldugott Pogo-pogo szigeteki részén is csupán az "okay" kifejezést ismerik többen. És ez a Coca-Cola. Etiópiában most már ezt is belepi a múlt, hogy a pék rakja tele.

Más.

A meló és a bolt távolsága körülbelül 200 méter. Ezalatt elkérik minden apródat, vetetnek veled mach-3-mas borotvát, eladnak neked istenről szóló könyveket, rád sóznak tucatszám zoknikat és kitöltetnek veled kérdőíveket. Menjünk sorba.

1) A kéregetők: a plázánál ez egy öregasszonyt jelent (eddig még legalábbis), aki elől elfutni lehetetlenség, 24/7 ott nyomja. És ha még mindig nem lenne világos a kőbe vésett tézisem: MINDEN CSÖVESEN VAN VALAMI LILA! Ezt a törvényt igyekszem felterjeszteni Nobel-díjra. Aki tud ellenpéldát, az vagy nem figyelte meg igazán a pácienst, vagy igazából nem is egy csövessel találkozott. Egyszerűen megdönthetetlen. A nénin is van.

De legalább nem bodzás.

2) A borotvások: putristetves, szatyorral, benne ótvaras kézizsilettel, boltból vette ócsóér, továbbadja egy fröccsnyi haszon fejében. Pföj.

3) Az istenkönyves:
- Sziahaddajánljaknekevalamiérdekesetistenrőlésatanításairól!
- Utálom, mint a szart. Szevasz.

De legalább nem tetves.

4) A zoknisok: szénégető tetves, maga mögött húzott kerekes kocsival. Az idősebb korosztályt cserkészi. Nekik el lehet adni a befóliázott, molyharapta, kotonként használt geciputtonyt, a keresztbeteniszütős szart. Pföj.

5) A kérdőívesek: újra csak májfertőzött koszosbodzások. Ha közelembe ér, ütök. Pföj.

Ültem, feküdtem, néztem egy kicsit, aztán a sok agyragacs gondolat közt utat tört magának egy combosabb foszlány: mi a fenéért kell egy-egy trendet felszerszámozni, aztán a hülyeséggel leborotválva a segged, amúgy urasan megülni?

Mára már tudom: tévé- és monitorfejek adják egymásnak a kilincset, csöffedtebbnél is csöffedtebb arcok benyögéseit, gesztusait ismétlik az intelligencia ellen beoltott, mechanikus papagájok. Konzum kór, haluvírus. Szérum már alig.

Régen még volt. Trendszerváltás megtörtént. Azóta divattá vált például az erőszak, a celebség (az én fejemben ez szül erőszakot, nem az erőszak), divattá vált kispöcsű buzeránsnak lenni, a fashioniszták "csicsi"-zése (köszcsipuszcsi) is követendő néphergeléssé vált. Felsorolni a végtelenségig lehetne. A youtube-generációnak halvány lila gőze sem lehet arról, hogy mit is akart mondani Nagy Lajos a Képtelen természetrajzában azzal, hogy "sühögér", a sopronis reklám szerint hányan is értik amikor azt mondja, Anyám tyúkja? De nem kell ehhez lemerülni ennyire. Az emberek nagy része már azt sem tudná, hogy ki volt a miniszterelnök Gyurcsány előtt (ami nem is azért fontos, mert bármit is letett volna az asztalra), vagy hogy Bíró László találta fel a golyóstollat. És Neumann János? Nem, nem a legújabb emós köcsögvihar lázadó tinije, ő egyszerűen csak feltalálta a számítógépet, ami nélkül ma nem létezhetne ez a kurvarózsaszín világ.

Hülye egy irányba haladunk. De egy legalább biztos: seggel előre. Seggel előre nyeljük be a plázákat, a májszpészt, a brutálnál is brutálabb tudatmódosító szarokat, a bodzások barbarizmusát, a kamuvízió műsorait, a buzitüntetéseket, a hataloméhes anyabaszók zsebhízlalását, az ebolánál durvább E-betűket, a végnélküli véget. Szóval a divatot.

Tízfilléres tejport enni divat volt. Egymást vezetéknevén szólítani általánosban divat volt. Lutra albumot matricázni divat volt. Diáklányok magazint venni divat volt. És még rengeteg minden volt. Ezek nélkül persze lehet élni, de a mai tizenévesek nagy részéből mégis hiányzik rengeteg dolog, amik nem ártanának, ha mégis divatba jönnének: mondjuk sportolni. Mondjuk olvasni. Mondjuk nem a saját nemeddel ismerkedni és dugni. Mondjuk érdeklődni. Nevertrending story.

Csakhát mindegyiket elfújja az újabb, mint Mary Poppinst a keleti szél...

Hogy ne legyen annyira szomorú ez a nap se:

A reggeli híreket olvasva megint könnybe lábadt a szemem...

Miért kell a magyar sportnak újra és újra elveszítenie a tehetségeit? Ráadásul ilyen fiatalon...

Ocskay Gábornak 34 év jutott. Ő volt a magyar jégkorongsport egyik emblematikus figurája. Éjfélkor elment és már akkor sem jön vissza, ha a csapattársai kiharcolják az A-csoportos tagságot... Legyen neki könnyű a föld.

Ars poetica, csak mert divat lett lekopizni a Sopronis giccslófaszt:

"Nincs hitelem a kocsmákban. Nem vagyok buzeráns és nem hordok szűk gatyát. A világ egyik legszebb és legnehezebb nyelvét beszélem hiába és rajtam kívül még több millióan tudják mire gondolok, amikor azt mondom: az isten faszát. A rosszhírem megelőzi a jóhírem és nem örülök, ha valaki nem értékeli a szóvicceimet.

Büszkén gondolok Dreher Antalra a sörkirályra, a kosárlabda megteremtőire, Che Guevarára és a Metallicára. Szeretem az éjféli deliriumot, az erős pistát, a végeláthatatlan röhögéseket, a negyven fokos meleget. Itt élek a gányban. Fesztiválozásban mi vagyunk a császárok és igenis az enyém a világ legszebb nője! Állatország, én kinevetlek!"

Régi videó, érdemes végignézni. Ami nálunk a bodzás, az a jenkiknél az átlag.

Múlt hét kedden spagettit löncsöltem a melóban. Fasza volt, de bokros teendőim és mértéktelen lustaságom árnyékában a horddoboz hazaszállítmányozása, és ennek egyenes következményeként az elmosogatása syntax errorral volt egálban. A szag csaknem átlépte a hányingerküszöbömet, mintha egy szaros görényt dörzsöltek volna egy adag penészes sajthoz. Brutális, kipróbálni csak saját felelősségre...

Persze a témához kapcsolódik még egy igen régi anekdota is, anno domino a főiskolás időkből: Carlos cimboránk meg akarta döntetni a kenyérpenészesítés világrekordját, egy jó félkilós darab vagy négy hónapig foglalta el az albérlet konyhájának trónját. Az első hetekben ölni lehetett volna vele, aztán a gránitkeménység helyét átvette a rohadás, a színezés. Először zöld, aztán igen szigorúan átment feketébe, ekkor már a muslicák is rádöglöttek, a legyeket legalább kiűztük vele a lakásból. Amikor kiszórtuk már csak egy marék hamu maradt... Szigorú volt, na.

Már csak két és fél óra. Kitartás. Utána elindul a konvoj Szolnokról, hogy betartsa az ujját a kecskeméti vendéglátóknak. Piros-feketébe öltözött tömeg, kocsiból kilógó sálak, velőtrázó hajráolaj, Anti bácsi, zászlótenger, hazai pálya. On the road... Egy életforma. A miénk.

Nem várandós anyáknak.
Nem tinédzsereknek.
Nem lányos érzelmű buzeránsoknak.

Felnőtt férfiaknak. Koszos, gyűrött, harapós. A hazai mocsárból, leginkább neked, haverem (nyárvárás gyanánt):

Stereochrist - Live like a man

HAW - Free ride on the workehorse

METÁL!

Davos 50.

Húsz éve nagyapám húzott végig rajta a városon, jó kis szánkó volt. Szerettem. Alföldi gyereknek a szolnoki Várkonyi-dombok is a riviéra, úgyhogy ott küldte az egész város iskoláskorú sühögér serege. Hatalmas szánkózások kezdődtek és végződtek. Nagy esések, autók elé majdnem menések, bátraknak a fekete-pályán való lecsúszás is megadatott. A fekete-pálya? A Zagyva-gát. Akkor még igen komoly félelmeket tápláltam irányába. És akkor itt ki is kívánkozik két sztori a téli marhulásokat krónikába veendő:

Még valamikor a '90-es évek elején kicaplattunk a dombokhoz, de inkább a gátat választottuk, menők vagyunk, vagy mi a görcs. Ez nem az én Davos 50-esem volt, hanem a haver Davos 100-as, kétszemélyes ródlija. Mentek a menetek, egyszer csak felvetem, hogy: - Én most lezúzok egyedül!
A haver vonakodva egyezett bele, lelkemre kötötte, hogy a járgány kék-fehér kötelét nagyon tekercseljem a kis kezemre, nehogy leessek róla, a szánkó pedig tovaszáguldjon a biztos halált jelentő jégmező felé. Oké, rendben, mondtam én. A kötelet persze nemhogy nem hurkoltam rá a kezemre, de még a fogás is olyan laza volt, mint Ford Fairlane stílusa.
Nagyot csúsztam egyébként, a baj csak az volt, hogy az alján egy vezérbucka miatt kaszkadőrszégyenítő piruett-tel kiszálltam a versenyből. Ráadásul utána diadalittasan néztem a gát felé, hogy mekkora übersikláson vagyok túl. A tapsvihar azonban elmaradt, a következő kép tárult elém: a haver artikulálatlan üvöltés kíséretében őrült tempóban rohan a Zagyva felé. Mikor közelebb ér már lebontja a fülem a hallottakat: aszááááánkóóóóóbazmeeeeegteááááállaaaaat!
Fordulok, nézem a befagyott Zagyvát, a ródli abban a pillanatban fékez le a folyó közepén lévő hajszáljégen. Mikorra a haver mellé érek, már süllyed, mi meg csendben búcsúztatjuk... Jót szánkóztunk aznap is.

A másik sztori pár évvel később játszódik, ráadásul annyira nem is érdekes, egyedül talán annyi, hogy fekete-pályán kőkemény figurákat mutattunk be, akkor már nagy sihederként. Az állvacsúszástól a háttalsiklásig minden ment, na az is egészen rendben volt, legalább a szánkó is megmaradt.

Szóval az egészből csak annyit akartam kihozni, hogy ma a Nemzeti Sport hátoldalán látom Sinkovics (akinek az írásait egyébként kifejezetten kedvelem) írását a versenyszánkózásról. A vezető fotón Pulai (igen, az a Pulai), meg a párja. Merthogy a slide-ozásnak van páros száma is. Hádebazmeg. Mintha két homér prütykölné egymást egy futurfakutyán. Szóval arra jöttem rá, hogy aki szánkózik, az tuti, hogy buzeráns.

Köszi.

Dr. Kese Károly doktor, némiképp illuminált állapotban, balján egy rendőrségi nyilvántartós gumiszalaggal. Külön figyelmet érdemel a tűzpiros, pipás melegítőfelső - erős a gyanú, hogy még valamikor '87 környékén rendelhették a negyedévente kiérkező Otto-katalógusból. A citromszínű szőrtakaró igazán pompás választás kiegészítőnek, nem is beszélve a jobbon fityegő, nyilván az éppen átment kategóriás érettségire beszipkázott ezüst(?)láncról. A szemek megrögzött hivatástudatról árulkodnak. Nem maradt más hátra, mint feltenni a kérdést: hát nem ilyen egy igazi pókerarc?

... hogy vegyem mán le a csippendéles bulin készült fotók közül azokat, amiken éppen a táncosfiú pöcsét fogdossa. Merhogy jó muri, de ha Józsi otthol meglátja, akkor krosszba veri a radiátoron az arcát.

Mindezt ifucklikeapornstar@akármi email címmel...

Segghülye részeg picsa.

Életérzés. Aki ismeri, az örül, hogy egy ilyen család tagja. Aki akár egyszer is hallotta, az soha nem felejti. Magyarországon piros-fekete a kosárlabda. MI MINDENHOL OTT VAGYUNK!!!

Feeder - Seven Days In The Sun

Megújult, szebb lett. Nekem tetszik, egyébként meg magasról tojok rá, hogy mások mit mondanak.

Valahogy úgy vagyok ezzel a redizájnnal, mint az egykori Moldova-klasszikusban, az Őrség panaszában a falusi öregember, akitől megkérdezik, hogy merre van Őriszentpéter:

- Légvonalban tizenöt kilométer, de én tudok egy rövidebb utat az erdőn keresztül.

Hálistennek most is volt egy rövidebb út, úgyhogy a fazonszabásznak (referenciái)

NYÁR! NYÁR! NYÁR! NYÁR!

Beachflash, chickflash, beerflash, fesztflash, balatonflash, strandflash, sunflash, bballflash, gardenpartyflash!!! Nyárvárás ezerrel. Nagyon jöjjön már! Azonnal!

Ma lezajlott az év eddigi leghasfalrengetőbb beszélgetés a szerkesztőség ügyeletes telefonján. Megpróbálom visszaadni a visszadhatatlant, a rekeszizmaim jelenleg is görcsben állnak.

- Halló, tessék, szerkesztőség!
Ingerült, hallhatóan feldúlt nyugdíjas asszonyhang a túlvégen, köszönést mellőzve:
- Maguk a hatóság! Intézkedjenek! Azonnal, mert ezt már nem tűrjük itt Tiszajenőn!
- Tessék?
- Hát maguk a napilap, csináljanak valamit, mert a nép hangja mögém áll, én képviselem a felháborodókat!
- Milyen ügyben is?
- Kéremszépen, a Barátról van szó. Nem igaz, hogy ezt a szegény asszonyt bántsa!
- A Barát?
- A téjvékettesen Jossi Bárátról! Teljesen megnyomorítja azt a szegény fehérnépet!
- Nyugodjon meg, fussunk neki újra.
A hang átmegy sípolóba, innentől a beszélgetésnek már a fél szerkesztőség fültanúja.
- Nem érti, kedveském? Nem igaz, hogy maguk hatóságilag nem tudnak tenni valamit annak érdekibe, hogy ez a jóravaló Maunika ne egy időben menjen a kettes műsorán Jossi Baráttal? Mirevaló az újság, ha nem arra, hogy eztet megírják?! Erről írjanak, ne a politikusokról.
Levegőt vesz, zihál egyet, aztán a palack nélkül merülőkhöz hasonlóan nagy szuszvétel és jön a folytatás:
- Maguk tudják, hogy ebbűl itt Jenőn mi lesz? Felháborodottság! Az! Tegyék rendbe a dolgokat, mert ha kell akkor bemegyünk a tévébe, oszt ott kérjük ki magunknak ezt. Nem lehet, hogy azt a kedves, jóravaló Maunikát így elnyomják. Van annak elég gondja, nem kell ez a Jossi is a hátára gubancnak! Egyébként azt is néznénk, de hát ezek a tévéadók nincsenek tekintettel az emberre, miért nem lehet egyiket a másik után vetíteni???
- Mert versenyeztetik őket.
- Minek az? Hülyeség! Versenyeztessék őket máskor, külön-külön! Itt a nép már tévézni sem tud nyugodtan. A politika, meg a többi az megy máskor, ezek meg együtt. Hát ezt mért nem figyelik azok a tévék?!?
- Mi egy megyei napilap vagyunk, tetszik tudni, erre nem igazán van ráhatásunk. Esetleg megadhatjuk a tévékettő számát.
A katarzis előtt fakanál ütődik lábashoz, egy öreglányok sajátja jajjgatás és zumm, kapjuk tovább:
- Adják meg! Aztán mondják meg nekik, hogy elég volt ebből. Maguk a hatóság, kérjék Maunika áthelyezését!!! Vagy ha nem, akkor levelet írok a televíziós társaságnak. Illetve azt nem, mert én írni már nem tudok. De beszélni igen, majd telefonálok nekik!
- Megadjuk a számukat?
- Persze, mondom is: 06-56...
- Nem, nem, mi a tévékettőét.
- Nem hívok én senkit, maguk a hatóságok, járjanak el az ügyben. Én itt több lakos kérését tolmácsolom!
- Megteszünk minden tőlünk telhetőt, viszonthallásra.
- Nahát, a viszonthallásra!

Mekkora cumi, hogy az ember az ilyenek előtt nem nyomja be a "record" gombot... Klasszikus született.