Kicsit sok lesz mára, leterhelem a blogom, de menekülök és jelenleg csak ide tudok...
A mókuskerék ma szíjat hasít a hátamból, nincs ehhez fogható fájdalom, mint mikor olyan helyen vagy, amit zsigerből köpnél nyakon. Ma legalábbis mindenképpen. A 365 napomból van néhány, amikor nem bírom elviselni az embereket, de ez a mai túltesz mindenen. A jelenlévőknek egytől-egyig olyan határozott könyökössel pusztítanám el az arcberendezését, ami után a tükör is berepedne, mikor ránéz. Folyik a mocsok a szájakból, mindegy, hogy ez az új miniszterelnökről, a leendő, vagy már megszületett gyerekekről, semmitmondó vihogásról, üres replikázásokról, egyéni problémákról, vagy csak szimplán elégedetlenségről szól. Utálom az összes embert, akivel ma 9-től 4-ig meg kell(ett) osztanom a napomat. Egy újabb elpazarolt mikrohányada az életemnek, ráadásul hátamközepérese társasággal. LÓFASZ KIVAN AZ ÖSSZESSEL, KIVÉTEL NÉLKÜL. Négykor úgy menekülök el innen, mint a kis nebuló, aki alig várja a kicsengetést, hadd futhasson haza játszani az ő kis birodalmába. TILTSATOK BE, GECIK!
Take a step back so I can breathe!
Hear the silence about to break,
Fear resistance when I'm awake!
Már azzal a néhánnyal akarok lenni, akikkel minden másodpercét élvezem a Life-fesztnek. Nincsenek sokan, de mindannyian tudják, hogy ide tartoznak. Tudjátok, ugye?!
Ajánlott bejegyzések: