Valamit írni kéne...
A helyzet egészen hasonlatos ahhoz, mint amikor a filmekben látsz egy díjnyertes kertet, náddal szegélyezett csónakázó tóval, legalább két kutyával, meg egy gyönyörű nővel, aki olajban úszva napozik a verandán. Aztán a kamera egy léggyel együtt beszáll az óriási hacienda közepén felépített ház második emeletének ablakán. Az épület mellett álló '68-as Chevy fényezésén megcsillan egy napsugár, a légy leszáll az árnyékos szobában. Egy írógépre. Az öreg Royal előtt egy kócos alak görnyed, ing van rajta és egy szakadt farmer. Tapintható a feszültség a levegőben. Gondterhelt, ez tisztán látszik, mellette a kukából már Himalájaként púposodnak ki a fehér lapok tucatjai. A karikás szemek elárulják, hogy az éjszaka meddő várakozással, egy jó adag kávéval és eszeveszett fejtöréssel telt. Arról nem is beszélve, hogy a szemetesbe dobott papírgalacsinok már kezdenek rémisztően elszaporodni. A tűréshatáron táncolva egy gondolat rágja az idegeit: Mi az istenért nem tudom elkezdeni a következő fejezetet? A nőt látja maga előtt, aztán gyorsan szertefoszlik a kép. Olyan egyszerű volt drámát szülni egy rém unalmasnak induló prológusból, folytatni sem lehet nehezebb. Jusson eszedbe, amit még egy jeges téli napon mondott neked. A nevéről ugyan fogalma sincs - ennek teljes szívből örül - de az üveges tekintet és a kőkemény arcél beleégett a tudatába. A rémülettel együtt. A mondatait mormolja, mintha a kedvenc sírfelirata jelenne meg előtte...
Amikor várod, de nem jön az a kurva ihlet.
Faster pussycat! Kill, kill!
Ajánlott bejegyzések: