„Elég horrorfilmet láttam már életemben, hogy tudjam, aki maszkot visel, jó ember nem lehet…” - ez a mondat valamiért örökre beégett a tudatomba.
Mindig is szerettem a rémfilmeket, az amerikaipite féle kreténségektől rámjön a hányinger, de az audiovizuális félelemkeltés nagy- és olykor kisebb mestereinek mindig adtam egy esélyt, még akkor is, ha tudtam, nem a következő másfél óra lesz életem legfélelmetesebb része. Ez persze absolutely nyilvánvaló - legalábbis számotokra, akik grádzsment-addiktok vagytok. (Tudom, hogy azok vagytok.)
Pár hete olvastam egy igen elrugaszkodott cikket a témában, ami fejbecsapott, hálistennek nem annyira, mintha megláttam volna a Candymant a tükörben. Emlékszem az esszenciájára, de nem emlékszem a részleteire. Azt tudom, hogy megpróbált áltudományosan, kicsit filmesztéta módjára beinjektálni bennünket félelmeink legmélyebben karistoló gyökereihez. Nem sikerült. Nem sikerült, mert egy olyan ember próbálta megmondani a frankót, aki valószínűleg Hitchcock Psychóján szocializálódva akarta megflexelni a borzalomfanatikusok koponyáját, hogy megmutassa, a Mesteren kívül kik is a befogadásra ítéltetett ijedtség valós generátorai.
Amikor a szerző még paradicsomlevesből szürcsölte a betűtésztát az iskolai menzán, egy John Carpenter nevű jenki már olyan idegberzeldét festett a filmvászonra több ízben is, hogy a moziba járó közönség kétszer is meggondolta, hogy a sor közepére szóló jegyet megváltsa-e, hátha onnan nem ér el a vécéig… És ő csak egy a sok közül. Érdekelne, hogy akkor ki is az a rémdirektor, akitől végül mindegy is mit nézünk, utána egyedül már a szomszédhoz sem merünk átkopogni… Merthogy ez nem derült ki, csupán egy-két odadobott szóvirág jelezte, hogy vannak akik és vannak, akik még inkább...
Hello ween, anyone?
Ajánlott bejegyzések: