"Minden csövesen van valami lila..."
A mondás örök, az ok, amiért idéztem, a mai reggel.
Szokásos rutin, ezt már unásig ismételhetném, mégsem teszem. Az utcára lépve majdnem betöri a napszemüveg plexijét egy napsugár, dehát az a dolga, ezért szeretem. A kereszteződésben Kádár Jani (igen, tényleg így hívják) int a klimachine-ból. Én meg vissza. Ez is szokványos.
Ami nem az: a posta mellett már jó harminc méterről kiszúrom az ork asszonyt. Lila fejkendő, lilás szatyrok a sokat megélt drótszamár fülein. Maga elé köp, de olyan jó embereset, mint amilyet a sörtúltengéstől hányingerrel küzdő kiskamasz sercintene a pult alá. Aztán a falhoz támasztja a biriglit. Támasztaná, ha menne. De olyan leszúrt dupla rittbergert dob, hogy még a szamár is kiröhögi. Kiröhögné, ha a) nem drótból lenne, b) ha nem perecelne ő is vele...
Nyugtázom, hogy ma sem volt hiábavaló az ébredés, ennél rosszabb már nem jöhet. Nem jöhetne, ha nem döntene úgy egy ránézésrecsöves (zakó alól felsejlő lila garbóval), hogy a Néplap székház melletti fát pisálja telibe. De úgy dönt. Már el sem mosolyodok, a rétinigger elzsibbasztotta a rekeszizmomat.
Egyedül a portás néz furcsán. Olvasom a gondolatát: "Vajon a hülyegyerek miért ilyen vidám ezen az újabb kicseszett dolgos reggelen?" A narráció persze egy szimpla "Jó reggelt"...
Ajánlott bejegyzések: