Száraz, vakító napsütés. Bordákon citerázó, hideg szél. Színes, rohanó tömeg. Meg én. Hazafelé. Anyám nagymonológját széttépi a California. Csörög a telefon, sztárlaza beszélgetés indul:
- Igen, tessék. (kimért hangon)
- Hát akkor kurva boldog szülinapot a Sándoroknak!!! (ittas hang, a cefreszag épphogy nem jön át)
- Hát akkor kurvára köszi cimbora! De ez nem Sanyi telója... (kárörvendő magabiztossággal)
- Nebazmeg! (még nem hiszi el)
- Még mindig Ádám vagyok. (ezt már kioktatóan)
- Nebazmeg! (szerintetek?)
- Oké, de ez még mindig a harmincháromnyolcvannégytizenegyötvenöt. (türelmetlenül)
- Akkor te nem a Horváth, vagy mi a... Kovács Sanyi vagy? (csalódottan)
- Nem.
- Nebazmeg! (vissza a deliriumba)
- Oké.
- Akkor megnézem még egyszer mit hívtam... (józanodik)
- Mondom 303841155. (vérnyomással küszködve)
- Nebazmeg! (dehogy józanodik)
- Próbálkozz, boldog névnapot Sanyinak! (mosolyogva)
Fél perc sem telik bele és újra csörög... Nem, nem vettem fel.
Ajánlott bejegyzések: